Mint minden tudományterületet, a Szovjetúnió a pszichiátriát is saját, totalitárius rendszerre jellemző doktrínái mentén határozta meg a 40-es évektől kezdve elméleti és gyakorlati szinten is. Ezek a Pavlov nevével fémjelzett tanok voltak, amelyek az elmebetegségekre biológiai és társadalmi magyarázatot adtak, és ennek megfelelően is kezelték őket. Mivel az alapelv az volt, hogy a kommunizmus a létező leghatékonyabb társadalmi forma, mindenki, aki ezzel nem ért egyet vagy ellenkezik, eltér a normától, normálistól, tehát elmebeteg.
Forrás: Fortepan / Chuckyeager tumblr
A kép illusztráció.
Mindezt nem szakmai, hanem ideológiai, politikusok által meghatározott alapokra építve tették, Hruscsov 1959-ben a Pravdában megjelent beszédében így ír: „A bűncselekmény eltérés az általánosan elismert viselkedési normáktól, amelyet gyakran mentális zavarok okoznak. Lehetnek-e betegségek, idegi rendellenességek a kommunista társadalom bizonyos emberei között? Nyilvánvalóan igen. Ha ez így van, akkor lesznek olyan bűncselekmények is, amelyek a rendellenes elméjű emberekre jellemzőek. Azok közül, akik ezen az alapon elkezdhetik a kommunizmus ellenzését, azt mondhatjuk, hogy nyilvánvalóan mentális állapotuk nem normális.”
A szovjet pszichiátria gyakorlati megvalósítását egyfelől jogi szabályozás tette lehetővé – a szovjetellenes agitáció 1927 óta büntethető volt a Szovjetúnióban, és ez kiterjedhetett bármilyen rendszerellenes tevékenységre. Tiltottnak, tehát büntetendőnek minősült az emigráció vagy a tiltott könyvek birtoklása is, a vallási eseményeken való részvétel, az állampolgári jogokért szervezett tüntetéseken való részvétel is. Másfelől a pszichiátriai diagnosztikai rendszer átdolgozása mentén, amelyet Andrej Sznyezsnyevszkij pszichiáterre bíztak, az antiszovjet magatartást mentális betegségek tüneteiként azonosították.
Ebbe beletartozhatott a rendszer kritizálásától kezdve a vallási meggyőződés, a hatóságokkal való konfliktus, a rossz társadalmi alkalmazkodás, de akár a pesszimizmus is. A másként gondolkodás tüneteit összefoglalva „lassú skizofréniának” nevezték el, és ez olyan mentális betegség volt, amelyet pszichiátriai intézményekben kényszergyógykezeltek, elsősorban erős gyógyszerekkel, elektrosokkal, inzulinkómával. Noha a „lassú skizofrénia” koncepciójának kidolgozásában résztvevő pszichiáterek a kommunista párt, a szovjet titkosszolgálat, vagy a KGB irányelveit követték, sok szovjet pszichiáter számára logikusnak tűnt, hogy ez a betegség a maga tüneteivel létezik. A tünetek pedig kizárólag politikai alapúak: ellenvélemény hangoztatása, rendszerkritika megfogalmazása, elégedetlenkedés, vallásosság.
Lassú skizofrénia
A lassú skizofrénia gondosan kidolgozott leírása megállapította, hogy a pszichotikus tünetek nem elengedhetetlenek a diagnózis felállításához, de a pszichopátia, a hipochondria, a deperszonalizáció vagy a szorongás tünetei központi szerepet játszanak benne. Tünetei közé tartozik a pesszimizmus, a gyenge társadalmi alkalmazkodás és a hatóságokkal való konfliktus, ezek önmagukban is elegendőek voltak a “lassú, kevés tünetekkel járó skizofrénia” hivatalos diagnózisához. További tünetei lehetnek a “reformcsalások”, a “kitartás” és az “igazságért való küzdelem”. Kezelésére legtöbbször a Haloperidol nevű gyógyszert alkalmazták.
A diagnózis megalkotója, Sznyevnyevszkij szerint a lomha skizofréniában szenvedő betegek kvázi épelméjűek, ám minimális, de klinikailag releváns személyiségváltozásokat mutathatnak, amelyek észrevétlenek maradhatnak a képzetlen szem számára. Ezáltal a nem pszichotikus mentális zavarokkal küzdő betegeket, vagy akár olyan embereket, akik nem voltak elmebetegek, könnyedén fel lehet tüntetni a lomha skizofrénia diagnózisával.
A paranoiával együtt a lassú skizofrénia volt a diagnózis, amelyet leggyakrabban a másként gondolkodók pszichiátriai fogvatartására használtak. Sznyevnyevszkij és munkatársai elmélete szerint a skizofrénia sokkal elterjedtebb volt, mint azt korábban gondolták.
Ennek ellenére sokan gondolták azt, hogy eltér a normától, ha valaki az elveiért, reformista gondolataiért hajlandó veszélybe sodorni saját vagy családja boldogságát, karrierjét. A kényszergyógykezelt betegek tevékenységüket tekintve a következő körökből kerültek ki: az emberi jogok vagy a demokratizálás szószólói, a nacionalisták, leendő emigránsok, vallásos hívők vagy olyan állampolgárok, akik kényelmetlenek voltak a hatóságok számára.
A pszichiáter szakmát ugyancsak a rendszer igája alá hajtották, az 50-es évek elején az ellenzéki, nem materialista pszichiátereket szakmai rítusok keretében, két-háromezer fő jelenlétében kényszerítették bűneik, azaz imperialista eszmékben való hitük bevallására. Ők aztán szakmai plénum előtt engedelmességi nyilatkozatot tettek. Mivel ez számos neves és vezető pszichiáter esetében nem bizonyult elegendőnek, a nem pavloviánus pszichiátereket eltüntették, Gulag-ra küldték őket, intézményeiket bezárták, a pszichiátria alapelveit pedig kizárólag Sznyezsnyevszkij elvei mentén határozták meg. A pszichológia tudományát ideológiai veszélyessége, nyugati hagyományai miatt egyszerűen betiltották.
Forrás: Fortepan / Magyar Rendőr
A kép illusztráció.
Miután Jurij Andropovot (aki az 1956-os forradalom idején budapesti nagykövet volt) 1967-ben kinevezték a KGB élére, ő módszeresen kezdte ellenőrizni és felszámolni a szovjet rezsim belső ellenzékét, és a börtönbe zárások, munkatáborokba kényszerítések mellett a pszichiátria politikai célú használata rendszerszintűvé vált. Többek között a KGB-n belül létrehozott egy ideológiai igazgatóságot, amelyre azt a feladatot bízta, hogy minden eszközzel küzdjön a másként gondolkodók és imperialista mestereik ellen. Ennek legfőbb eszközének a pszichiátriát tekintette, amelyet a pártvezetés támogatott. Szisztematikusan pszichiátriai intézményeket kezdtek építeni szerte a Szovjetúnióban, a 70-es évekre a pszichiátriai ágyak száma már többszázezres volt.
Forrás: Fortepan / Magyar Rendőr
A kép illusztráció.
Ugyanilyen szisztematikusan épült ki a pszichiáterek tevékenysége – az ő feladatuk volt az előírt diagnózist felállítani, amely alapján meghatározatlan időre, bírósági döntés nélkül zárhatták intézetekbe a másként gondolkodókat. Ennek a rendszernek a legfontosabb központja a Szerbszkij Igazságügyi Pszichiátriai Intézet volt Moszkvában, amely egy Daniel Luntz nevű, szadisztikus módszereiről elhíresült pszichiáter vezetése alatt vált rettegett hellyé a 60-as években. Az épület egyik szárnya kifejezetten a politikai foglyok elzárására volt fenntartva, és hasonlóan a magyar „preventív” gyakorlathoz, nagy állami ünnepségek idején, május 1. és november 7. körül börtönként működött, ide hozták 2-3 hétre a „társadalmilag veszélyes elemeket”.
Szerbszkij Igazságügyi Pszichiátriai Intézet
A szovjet politikai pszichiátria központja. Ennek az intézetnek volt igazgatója Dr. Andrej Sznyevnyevszkij pszichiáter, a politikai pszichiátria diagnózisrendszerének megalkotója a 60-as években. Az ellenzékiek tömegét kezelték itt, olyanokat, akik kivándorlási kérelmet adtak be, nem megfelelően nyilatkoztak a Pártról, egyéb ellenzéki tevékenységet folytattak. Ma is elmegyógyintézetként működik.
Az egyre bővülő, szisztematikus rendszer mindazonáltal központi vezetésű maradt – az ukrán titkosszolgálat vezetője, korábban a KGB munkatársa Robert Van Voren-nek, a politikai pszichiátria ellen a 80-as évek óta küzdő emberi jogi aktivistának elmondta, hogy a felállított diagnózisokat maga Andropov vezérelte. A mentális betegségekkel diagnosztizált betegeket így bírósági eljárás nélkül évekre speciális intézetekbe zárhatták, fellebbezési joguk nem volt, állapotukat pedig évente egyszer egy bizottság bírálta felül, többnyire a kezelés folytatásáról döntve.
Miután az emigrált disszidensek történetei Nyugaton bejárták a világsajtót, a nyugati értelmiség, jogvédő szervezetek a 70-es években tiltakozni kezdtek a gyakorlat ellen, a Pszichiáterek Világszövetsége a 80-as évek elején szakmailag is elítélte a visszaéléseket. Noha többnyire fogolycserék mentén számos szovjet állampolgár ki tudott jutni a Szovjetúnióból, a pszichiátriai visszaélések egészen a Szovjetúnió összeomlásáig rendszerszintűek maradtak. Nyugati jogvédő szervezetek hatására kezdődött el a feltárás 1986-ban azzal kapcsolatban, hogy hányan eshettek áldozatul a pszichiátriai visszaéléseknek.
Forrás: Fortepan / Chuckyeager tumblr
A kép illusztráció.
Robert Van Voren emberi jogi aktivistának köszönhető, hogy az International Association on the Political Use of Psychyatry nevű nemzetközi szervezet a peresztrojka idején elkezdte vizsgálni a külföldre jutott eseteket, elsősorban személyes tanúvallomások, beszámolók alapján. 1990-ben egy nemzetközi szakértőkből álló csapat látogatást tett Moszkvában, ahol orosz pszichiáterekkel közösen kezdték feltárni az eseteket. Azok az intézmények azonban, ahol a pontos adatokat, bizonyítékokat fel lehetne tárni, így a szovjet belügyminisztérium, egészségügyi minisztérium vagy a Szerbszkij Intézet archívumai még ma sem hozzáférhetők kutatási célokból. Annyit azonban biztosan lehet tudni, hogy a 15 börtönkórház és a mintegy 1500 pszichiátriai intézmény hozzáférhető adataiból a számítások szerint többszázezer embert érintett a módszer. 1990-ben, amikor a Szovjetúnió felbomlott, az ország 70 milliós lakosságából 10 millió ember szerepelt a pszichiátriai nyilvántartásban. A 90-es évek elején többmillió embert töröltek a pszichiátriai nyilvántartásból nagyon rövid idő alatt – rehabilitációjuk azonban sosem történt meg.
Az utódállamok közül Ukrajnában, Litvániában és Észtországban is alakultak feltáró, rehabilitáló bizottságok, amelyekben az egykor a Szerbszkij Intézetben is dolgozó pszichiáterek közreműködésével vizsgálták és vizsgálják ma is az egyes eseteket. Köztük többen csupán ekkor szembesültek azzal, hogy miben vettek részt korábban – mivel az évtizedek alatt a rohamosan fejlődő nyugati pszichiátriai és pszichológiai módszertantól teljesen elzárva élték szakmai életüket, sokaknak fogalmuk sem volt arról, hogy a diagnózisok vagy az arra adott kezelések esetleg károsak vagy helytelenek.
Forrás: Fortepan / Bauer Sándor
A kép illusztráció.
