A kommunizmus gyógyítja az elmét, a kapitalizmus megbetegíti
A hazai pszichiátriai intézményrendszer Kádár-kori felépítése és munkamódszerének tudományos alapjai még a 2. világháború előtti időszakra nyúlnak vissza, itthon ugyanis nagy hagyománya és iskolája volt a pszichoanalízisnek, a hazai szakemberek pedig elsősorban az angol és francia iskolák szerint dolgoztak. Természetesen ez a 2. világháború alatt átalakult, és tovább módosult 1948-49-ben, a fordulat évei, azaz a kommunista hatalomátvétel után.
Nálunk is a szovjet pszichiátria materialista alapjait kezdte lerakni a rendszer, a kommunista párt átvette az intézmények vezetését. A szovjet pszichiátriai szakkönyveket rohamtempóban kezdték fordítani, és hasonlóan a szovjet szakmai rítusokhoz, itthon is nagy gyűléseket szerveztek. A gyanús, imperialista lélektant, a pszichológiát pedig teljesen beszántották. A pszichiátria orvostudománynak számító diszciplína, így nem volt veszélyben.
Forrás: Fortepan / Rádió és Televízió Újság
A kép illusztráció.
A „munkaalapú” társadalomban a pszichiátriai intézmények is keresni kezdték a munkához kapcsolódó megoldásokat – Benedek István Aranyketrec című könyvét az egyik első ilyenről, az intapusztai munkaterápiás intézetről írta. A könyvből egyértelműen kiderül, hogy a problémát itt sem az elmélet, hanem a megvalósítás okozta – a téeszekbe szervezett gazdaságokat sokszor szaktudás nélküli pártemberek vezették, akiknek a mentálisan beteg emberek foglalkoztatása a megfelelő állami finanszírozás híján sokszor egyszerűen túl sok szervezési gondot okozott.
Forrás: Fortepan / Urbán Tamás
A kép illusztráció.
Ugyanis számos nagy intézmény épült új kórházi ágyakkal, a pszichiátria mindig is a legalulfinanszírozottabb ágazat volt az orvostudományokon belül, és ez a kommunizmus évtizedei alatt is így maradt, hiába lobbiztak az ágazatért a szakma vezető képviselői a megfelelő pártcsatornákon. A politika, szakpolitika mindig is be volt csatornázva a kormányzathoz – azok tudtak pénzt szerezni az ágazatnak, akik bejáratosak voltak a párt vezetőségébe. És ez egyébként fordítva is működött – a pszichológia a 60-as években többek között azért kezdte el visszanyerni a legitimitását, mert Aczél György gyerekkorának egy részét egy gyerekterápiás árvaellátó intézményben töltötte, amely vezetőjének, Kun Miklósnak élete végéig hálás maradt, így amikor Kun Miklós újraindította a pszichoterápiás műhelyeket, engedélyt kapott rá.
Aki azonban nem volt hajlandó a párthoz hű lenni, hanem a szakmájához való hűséget választotta, mint például Mérei Ferenc, annak megfigyelés, üldöztetés járt – mint minden más szakmában. Ez a 60-as évektől, hasonlóan a politikai ellenzék vagy a kulturális szféra „választható” útjaihoz, a pszichológiában is egyfajta második nyilvánosságot teremtett: a nagy állami intézményeken belül, például a Lipóton, kisebb szakmai műhelyek alakultak, amelyeket megtűrt az állami vezetés.
OPNI
Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (rövidítve: OPNI) korábbi nevén Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda, majd Országos Ideg és Elmegyógyintézet egy nagy múltú, mára már megszűnt egészségügyi intézmény a Lipótmezőn, ezért nevezi a köznyelv egyszerűen Lipótnak. A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda 1868. december 6-án nyitotta meg kapuit – kezdetben 300 beteggel. Az országos intézet már mûködése kezdetén kapcsolatba került az oktatással, részt vett a törvényalkotásban. 1952-ben az intézmény nevében is hivatalosan Országos Ideg- és Elmegyógyintézetté változott, s ezzel az Egészségügyi Minisztérium a pszichiátria országos vezetésével bízta meg a szervezés, az irányítás és az ellenõrzés területén is. 1957-72 között Mária Béla igazgatói évei alatt lassú átszervezõdés indult meg, amelynek során egyre inkább átalakult a szakma terápiás felfogása – a gyógyszeres kezelések sikere és kudarcai terelték az intézményt a pszichoterápiás kezelések fejlesztése felé. Tariska István igazgatói időszaka alatt (1972-1986) az intézet nemzetközi mércével is magasra értékelt kutatóbázist alakított ki, egyéb területeken is számos újítás valósult meg, Az intézetet 2007-ben szüntették meg.
Pszichiáterek és politikai vezetők
Már az 50-es években használta a politika a pszichiátriát – ennek egyik eleme volt, hogy a pártvezetők körül híres-hírhedt pszichiáterek jelentek meg. Bálint István az ÁVH módszereinek kidolgozásában segített, ennek egyik eleme volt, hogy személyesen működött közre például a Rajk-per vádlottjainak kihallgatásában. De Péter Gábor mellett más feladata is volt – még a pártvezetésnek is megterhelő volt mentálisan követni az 1949-1956 közötti politikai fordulatokat, megérteni, hogy éppen ki az ellenség és miért, így egyes beszámolók szerint Bálint tanácsadóként magát Péter Gábort is erősítette mentálisan e folyamatban.
Ugyancsak a pártvezetésben dőlt el a nagy intézmények vezetőinek sorsa – és ez egyébként a pszichiátria szakmájának hazánkban kedvezett. A Kádár-kor társadalmi konszenzusában egyre inkább a szakpolitika vette át a helyet, és a hazai szakma szerencsére számos ambiciózus, elhivatott és innovatív szakember vezetésével tudott fejlődni, a nemzetközi trendeknek megfelelően. Ilyen fejlődés volt a pszichoterápiás kezelések, képzések terjedése a 80-as években, de a 80-as évek elején indított nagy kutatás is, amely azt vizsgálta, hogy hazánk miért lett világelső az öngyilkossági statisztikákban.
Fotó: Szebeni András
A képek Bakonyi Péter: Téboly. Terápia. Stigma című könyvéhez készültek Magyarországon
Szépirodalmi Kiadó, 1984, Budapest
Állambiztonság és pszichotudományok
Azon túl, hogy természetesen a pszichiátriai intézmények sem kerülték el az állambiztonsági hálózatok kontrollját, így minden intézményben voltak beszervezett ügynökök, akik a gyanús esetekről, orvosokról jelentettek, a hatalom másképp is használta a pszichotudományokat.
Már az 50-es években rájött a pártvezetés arra, hogy milyen nagy szerepe van az emberi kapcsolatoknak az állambiztonsági és titkosszolgálati munkában, így az operatív pszichológia módszertana egyre fontosabb lett a titkosszolgálati tisztek képzésében. Mivel az állambiztonsági munka legfontosabb eleme a titkos hálózat felépítése és fenntartása volt, ennek emberekre tett mentális hatásait és kihívásait szintén egyre kifinomultabb módszertani alapokra helyezték – a 60-as évektől írtak olyan tankönyveket vezető pszichológusok, amelyek a hálózati munka pszichológiai aspektusairól szóltak. A 80-as évekre ez egyre mélyülő tudást jelentett. Persze ez sem volt független a nemzetközi trendektől.
Az ügynökhálózat kiterjedtsége persze csak 1989-ben vált világossá a társadalom számára, és a pszichiáter, pszichológus szakmát még hosszú évekig elkerülte. Ugyanakkor nekik is szembesülniük kellett azzal, hogy milyen mélyen érintettek – Gervai András: Titkos Magyarország című könyvében leplezte le a szakma egyik legendás alakját, Goldschmidt Dénest, aki éveken keresztül Hegyi fedőnéven jelentett szakmatársairól, köztük Mérei Ferencről is. Nem tudni, hogy vajon Krassó György tudta-e, hogy amikor például Pákh Tibor Lipótra kerüléséről értesült 1981-ben egy pszichiátertől, akkor valójában a „Vitéz” fedőnéven jelentő Virág János pszichiáter konspirálta túl a helyzetet.
IMEI
Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet
Az első magyar büntető törvénykönyv 1880. szeptember 1-jén lépett hatályba. Csemegi Károly a kódex elkészítésekor figyelembe vette a nemzetközi kutatásokat, így az elmebeteg bűnözők más elbírálás alá kerültek már az első büntető törvénykönyvben, mint az épelméjű bűnelkövetők. A Csemegi-kódex egészen 1961-ig hatályban volt.
Az erre a célra épített intézet 1896-ban kezdte meg működését a Kozma utcában. Ez kezdetben gyűjtőfogházként működött, sok híres és hírhedt személyiség raboskodott itt az elmúlt száz évben, a politikai terror számos áldozatát itt végezték ki az intézmény Kisfogházában, amely ma emlékhelyként működik.
Az 1961-es büntetőtörvénykönyv vezette be a kényszergyógykezelés fogalmát, és intézményét, amelynek elrendeléséről a bíróság határozott. A kényszergyógykezelést az erre a célra szolgáló külön egészségügyi intézetben, az Országos Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben kellett végrehajtani. Így kerülhetett az egyébként politikai ügy miatt börtönbüntetésre ítélt Pákh Tibor is ebbe az intézménybe 1966-ban, amikor éhségsztrájkja miatt kényszergyógykezelésre is ítélték.
Ma is azokat a bűnelkövetőket tartják fogva az intézményben, akiket a bíróság kényszergyógykezelésre ítélt.
Politikai pszichiátria szakmai oldalról
Ennek megítélése a hazai szakmában és ellenzékben egyöntetű – a szovjet gyakorlathoz hasonló, politikai alapú kényszergyógykezelések szisztematikussága nem működött itthon. Sőt, amikor a 80-as évek elején világszerte szakmai botrányt keltett a szovjet gyakorlat hírének elterjedése, a Pszichiátriai Világszövetség több nemzetközi konferenciáján felszólaltak ez ellen a szakmai szervezetek. Természetesen a keleti-blokk országaiban az volt az elvárás a szakma képviselőivel szemben, hogy a Szovjetúnió mellett álljanak ki, így már a hallgatás is bűnnek számított az állam szemében.
Dr. Juhász Pált, a SOTE Pszichiátriai Klinikájának igazgatóját a 80-as évek elején kérték fel a Pszichiátriai Világszövetség elnökhelyettesi tisztségének betöltésére, ugyanakkor, amikor a Világszövetség Budapesten kívánta megrendezni az éves szakmai kongresszusát. Ekkorra azonban már óriási botrány volt nyugaton a politikai pszichiátria szovjet gyakorlata miatt, és a Világszövetség végül úgy döntött, hogy a kongresszust nem Budapesten, egy kommunista országban, hanem Bécsben rendezik meg. Ezen a kongresszuson tartott nemzetközi sajtótájékoztatót Charles Durant professzor is Pákh Tibor esetével kapcsolatban.
A szocialista blokk országai közül Románia és Bulgária tiltakoztak a Szovjetúnió védelmében, Juhász Pál viszont csendben maradt. Önmagában ez a gesztusa is elég volt ahhoz, hogy később fegyelmi eljárást indítsanak ellene hazaérkezte után, amit azért nem folytattak le végül, mert Juhász időközben elhunyt.
Fotó: Szebeni András
A képek Bakonyi Péter: Téboly. Terápia. Stigma című könyvéhez készültek Magyarországon
Szépirodalmi Kiadó, 1984, Budapest
Kényszergyógykezelés
A kényszergyógykezelés a személy elleni erőszakos vagy közveszélyt okozó büntetendő cselekmények, kóros elmeállapota miatt nem büntethető (a kóros elmeállapotnak mind az elkövetéskor, mind az eljárás során fenn kell állnia) elkövetőivel szemben alkalmazott, határozatlan időtartamú, szabadságelvonásával járó büntetőjogi intézkedés. Az intézkedésnek kettős funkciója van, egyfelől a beteg gyógyítása, rehabilitációja, társadalomba való visszailleszkedésének segítése, másfelől az elkövetők zárt intézeti kezelése, azaz a személyes szabadság korlátozása és a bűnismétlés veszélyének megakadályozása által a társadalom védelme. Elrendeléséről minden esetben a bíróság dönt, igazságügyi szakértők véleményének mérlegelése alapján.
A kényszergyógykezelés intézményét 1961-ben vezették be, és az 1978-as Büntető Törvénykönyv (Btk.), valamint az új, 2013. július elsejétől hatályos Btk. szerint egyaránt határozatlan időre kellett, illetve kell elrendelni. Elrendeléséről minden esetben a bíróság dönt, végrehajtani pedig az erre a célra alapított intézményben, az Országos Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben, későbbi nevén az IMEI-ben kellett és kell.
A kényszergyógykezelés módjai az elmúlt évtizedekben sokat változtak – míg a 70-es évekig elsősorban a gyógyszeres és elektrosokk kezelések domináltak, a 70-es évektől kezdve az egyéni és csoportos pszichoterápiákkal kombinálva segítik a betegek rehabilitációját.
Forrás: Fortepan / Urbán Tamás
A kép illusztráció.
