1956-ban Kádár Jánost bízta meg a Szovjetúnió azzal, hogy a forradalmat leverje. Munkáját azzal honorálták, hogy különböző funkciókon megnevezve, de már 1956 novemberétől ő irányította az országot egészen 1988-ig. A forradalmat követő első években hatalma megszilárdítása és a forradalom megtorlása mentén számos politikai pert indítottak, 1958-ben végeztette ki Nagy Imrét és társait, ezt a politikai harcot azonban 1963-tól láthatatlanná téve a további évtizedekben a látszólagos béke fenntartásában, a legvidámabb barakk vagy gulyáskommunizmus építésén dolgozott.
A kádári politika egy kompromisszumokra törekvő társadalmat kívánt működtetni, amelyben a strukturális problémák lényegében a 70-es évek végéig szinte láthatatlanok maradtak. A társadalom látszólagos békéje és fejlődése egyensúlyokon és interakciókon nyugodott, amiben a társadalom is részt vett, és tudatában volt, hogy meddig tartanak a lehetőségei. Ennek több színtéren is megteremtették az alapjait – a teljes foglalkoztatottság, a hírközlés, média kontrollálása, az állambiztonsági hálózatok működtetése és a hatalmas méretű párttagság éppúgy a „nemzeti közmegegyezés” fenntartását szolgálták, mint a háttérben zajló nemzetközi gazdasági kapcsolatok építése, a tömegszórakoztatás vagy a kedvezmények teljesen informális rendszere. Mindennél fontosabb volt azonban a hatalom számára, hogy jól értesült legyen. 1979-ig az életszínvonal lassan, de kiszámíthatóan nőtt is, úgy tűnt, minden rendben van.
Forrás: Fortepan / Aszódi Zoltán
A kép illusztráció.
A 70-es évek végén azonban a háború utáni konjunktúra világszerte leállt és a világgazdaságnak kitett nemzetgazdaság a válság felé kezdett sodródni – a szovjet típusú rendszerek nem tudtak reagálni a nyugati világ válságára. A külföldi eladósodás kezelhetetlenné vált, és a 80-as évek elején többször is fizetésképtelenné vált a magyar gazdaság. Nőni kezdett a kenyér, az üzemanyag ára, ami korábban nem volt jellemző. Világossá vált, hogy a szocialista célok, a teljes foglalkoztatottság, az ingyenes egészségügy, köz- és felsőoktatás, bérek szociális szabályozása nem fenntartható, nem működik. Drámaian nőni kezdett a szegénység, a társadalmi feszültségek kiéleződtek.
Ugyanakkor semmiféle remény nem volt érzékelhető. A hazai vezetőknek nem voltak reformjaik, a jól megszokott rendszereken nem változtattak. Nem volt valódi erőt képviselő politikai ellenzék, hiszen a két ellenzéki csoportosulás, amely egyáltalán a második nyilvánosságban megjelent, nem jutott el a tömegekhez, nem véletlenül. Ugyanakkor külső remény sem volt látható, mint mondjuk Hruscsov idején, egyik régi, öreg szovjet vezető követte a másikat, nem választások, hanem elhalálozást követően. (Brezsnyev, Andropov és Csernyenko egymást gyorsan követő halála, és az élőben közvetített órákon át tartó temetések már-már komikus reakciókat is kiváltottak a kelet-európai társadalmak állampolgáraiban.) Bár Gorbacsov 1985-ös megjelenése azonnal frissebb szellemiséget és politikát, sőt nyitást hozott, Magyarországon egyelőre ebből a nyitásból nem volt érzékelhető sok minden.
Forrás: Fortepan / szitakri
A kép illusztráció.
Kompromisszumok és kedvezmények
A kompromisszumokra épülő Kádár-rendszer lényege hosszú évtizedeken keresztül az egyensúlyok pártvezetés felőli megtalálása és kiépítése volt. „Csak baj ne legyen belőle, nem kell problémázni, oldjuk meg okosba’” – ez a mentalitás nemcsak a pártvezetést jellemezte, hanem az egész társadalmat. A kedvezmények kialakult rendszerében ugyanis társadalmi rétegektől függetlenül mindenki meg tudta találni azt, ami élhetővé tette az életét, viszonylag jó és kiegyensúlyozott életszínvonalon. A 80-as években elindul a GMK-zás (gazdasági munkaközösség), a maszekolás, a családok többsége képes volt hétvégi házat építeni, a lakhatásuk megoldott volt, előbb-utóbb mindenki gépjárműhöz és telefonhoz is jutott. Ugyanez jellemezte a külföldi utakat is – lehetett utazni, persze nem mindenkinek, de ha jól viselkedett valaki, ahogy a társadalom többsége tette, akkor kapott útlevelet Nyugatra is, még valutát is, évente fix, maximalizált összegben.
Forrás: Fortepan / Urbán Tamás
A kép illusztráció.
Lázadók integrálása
A Kádár-rendszer működésének ugyancsak jellemző tulajdonsága volt a lázadók integrálása. Amikor a 60-as években megjelent a beat-mozgalom, és az ahhoz kapcsolódó egyéb színterek, drogfogyasztás, művészeti terek, a Kádár-rendszernek csaknem egy évtizedig tartott, mire megoldotta a problémát – fogyasztási cikkekké tették a korábbi lázadókat. Azt üzenve ezzel is a társadalomnak – „látják, hiány volt a beatzenéből, most már ezt is lehet élvezni nálunk”.
Forrás: Fortepan / Urbán Tamás
A kép illusztráció.
Valódi ellenzékiség, üldözött csoportok
Természetesen azok, akik a rendszer strukturális hibáira mutattak rá, kritizálták az egypártrendszert vagy a Szovjetúniót, nem számíthattak sok jóra. A tudatosan politizáló csoportokat, elsősorban a demokratikus ellenzéket, folyamatosan a társadalom peremére szorította a hatalom, egyértelműen jelezve különböző módokon, hogy a türelme véges. Mivel a közveszélyes munkakerülés büntetőjogi kategória volt, önmagában a munkahely elvesztése is elég fenyegető volt. Nem beszélve arról, hogy a rendszer döntötte el, mikor és ki kap útlevelet, s számos esetben a valódi ellenzék tagjait egyszerűen emigrációra kényszerítették. Az ellenzék társadalmi recepciója sem volt más – a többségi társadalom, hozzászokva a viszonylagos nyugalomhoz és jóléthez, egyszerűen deviánsnak, a normától eltérőnek tartotta a túlzásba vitt „hőbörgést”.
Az ellenzékiek lényegében együtt éltek a folyamatos megfigyeléssel, amiről többnyire tudomásuk is volt. Ez végképp paranoiddá tette a létezést számukra, még akkor is, ha ez szintén csak egy kis csoport számára volt érzékelhető. Számukra viszont egészen 1989-ig ez a helyzet nem is változott – még 1988. március 15-én is preventív jelleggel tartották fogva a demokratikus ellenzék képviselőit. De ugyanilyen üldözött volt számos keresztény csoport is, a vallás akkor volt megtűrt az ateista rendszerben, ha együttműködött az állammal.
Forrás: Fortepan
A kép illusztráció.
Megfigyelés és paranoia
A pártállami rendszer legfőbb fegyvere a folyamatos megfigyelés, az információszerzés volt – az állambiztonság 1956-1990-ig ezt tartotta legfontosabb eszközének. A rendszer ellenségeit azonban máshogy határozta meg a hatalom az 50-es években, és máshogy a 70-es évektől kezdve. A Rákosi rendszerre a nyílt retorzió volt jellemző, az alapelv az volt, hogy bárkiből lehet potenciális ellenfél, vagyis, aki nincs az állambiztonságiak listáján, az bármikor rákerülhet. Az ÁVH tevékenysége látható volt, a határ a „mi” és az „ők” között nyilvánvaló volt.
A Kádár-kor azonban ebben is más volt. 1972-73-ban átszervezték az állambiztonságot, és a totális megfigyelést felváltotta a célzott megfigyelés. Nem kellett mindenhol jelen lenni, de volt egy területi szervezési elv, amelyik számon tartotta, hogy milyen operatív helyzet állhat elő, és oda célzottan telepítettek informátorokat. Kiemelt területnek számított az egyház, az értelmiség, a felősoktatás, kutatóintézetek, művészeti szövetségek. Szintén kiemelt csoport volt az ifjúság, a szubkultúrák, a rockzene, az avantgárd képzőművészet. Fontos volt a honvédelem érdekeinek védelme – nagyon sokan a sorkatonaságnál szereztek egyáltalán tudomást arról, hogy a megfigyelés, az a tény, hogy egy titkos hálózat működik, egyáltalán létezik. Az ügynökhálózat jelentős részét leépítették, és sokkal inkább „hazafias” alapon szerveztek be embereket, mert rájöttek, hogy a motivált tevékenység hatékonyabb. Bár a zsarolással beszervezés még mindig jellemző volt, a 70-es, 80-as évekre már kifinomultabb módszerekkel dolgoztak a titkosszolgálatok is.
A titkosszolgálatok kiterjedt működéséről már csupán a rendszerváltás után szerzett tudomást a társadalom nagy része, akkor sem a korábbi vagy akkori vezetéstől, hanem a Dunagate botrányból, amikor egy volt titkosszolga, Varga Béla titokban becsempészte a Fekete Doboz munkatársait a Belügyminisztériumba, hogy rögzíteni tudják, ahogyan a titkosszolgálat az akkor már megalakult ellenzéki pártokra vonatkozó megfigyelési iratokat megsemmisíti. Ugyan az első demokratikus kormány adekvát válasza erre az volt, hogy a belügyminiszter lemondott, a szervezetet gyorsított tempóban átalakították, megszüntették a korábbi III/III-as ügyosztályt, a többi osztályt pedig átszervezték. A jogfolytonosság így megszűnt, a konkrét munka a múlt feltárása nélkül alakult át. Az egykori akták jelentős része megsemmisült, amelyek megmaradtak, történészek számára kutathatók az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában.
Forrás: Fortepan
A kép illusztráció.
Kádár-kor a jelenből
32 év telt el a rendszerváltás óta – egy generáció mindenképpen felnőtt azóta. A társadalmi emlékezet itthon azért sem tudott megtisztulni többek között azóta sem, mert az úgynevezett ügynökakták továbbra sem nyilvánosak, azt sem lehet pontosan tudni, hogy mekkora mértékű volt a rendszerváltást követően az iratmegsemmisítés. Az emlékezetpolitikát, a történelmet pedig a jelenben írják – a Kádár-kori diktatúrára vonatkozó kérdéseket ma, elég idő elteltével kezdjük el történelmi távolságból feltenni.
Ugyanakkor azokra a traumatikus élményekre, amelyeket már a 2. világháború óta, ma már transzgenerációs emlékekként, a következő nemzedékekben élve hordoz a magyar társadalom feldolgozatlanul, szintén most kezdünk el rákérdezni. Az emlékezés kétféle módon működik történelmi szempontból. Azok, akik átélték a traumatikus történelmi eseményeket társadalmilag kiemelt helyzetekben kommunikatív módon emlékeznek, feltárják, megbeszélik a velük történteket. A 2. világháború emlékezetét, a szemtanúk feldolgozását a kommunizmus alatt a magyar társadalom elfojtotta, nem lehetett a háborús traumákról beszélni, sokszor még a legszűkebb családi körben sem, „nehogy baj legyen belőle”. A történelmi emlékezet másik módja az elmesélhető történetek, narratívák megfogalmazása – éppen 40 év, azaz a következő generáció felnőtté válása az az időbeli határ, amikor a traumatikus események már nem a túlélők általi emlékként, hanem közvetítettekké válnak. Pontosan ezt a 40 évet ugrotta át a magyar társadalom a kommunizmussal.
A rendszerváltás utáni első évtizedben számos könyv és nagyon sok feltáró dokumentumfilm született a kommunista rendszer bűneivel kapcsolatban, ugyanakkor ez átalalakult a többpártrendszer ideológiai törésvonalai mentén zajló pártpolitikai harccá – pártok és addig elnémított identitások „harcoltak” egymással. A 90-es évek végén például az ügynök figurája kifejezetten emlékezetpolitikai eszköz lett – arra használták, hogy a kommunizmus évtizedeit általában véve a terror évtizedeiként tüntessék fel, noha például a 80-as években kb. 8000 ember volt beszervezve, nyilvánvaló, hogy nem ők tartották fel a rendszert. Hiszen csak a titkosszolgálatok teljes kiszolgáló apparátusa kb. 20 000 emberből állt.
Az Eltörölni Frankot éppen azokra az emlékezetpolitika által definiált pillanatokra mutat és kérdez rá, amelyeket talán még mindig igyekszünk magunk elől is eltitkolni.
Forrás: Fortepan
A kép illusztráció
